Ébren és életben. Vagy valami olyasmi. Bocsi, ha 1-2 részlet, amit korábban már leírtam esetleg máshogy van, nem fogom visszaolvasni az egészet. Ja és visszatértem. A blogom, ami a saját kis életemről szólt. Hát nem lett törölve, csak erősen meg lett nyirbálva a láthatósági kör. Hogy miért? Magánügy.~ Akkor kezdjünk bele.
Chris.
Reggel kissé kómásan ébredt, szinte azt se tudta hol van. Az álma miatt szinte csak 1-2 órát aludt. Az égen vastag, sötét felhőtakaró húzódott végig, látszott, hogy vihar készül. Nagyszerű, gondolta magában. Állapotához képest villámgyorsan felöltözött. Mivel szombati nap volt lazábban öltözött fel, egy fekete Nike póló vett magára, fekete nadrággal és acélbetétes bakanccsal. Mire végigfűzte a 16 sort megbánta, hogy azt a lábbelit választotta, de eléggé hülyén nézett volna ki, ha a másikat nem veszi fel, kifűzni meg nem volt kedve, így a másik lábára is felszenvedte. Lement a Nagyterem-be reggelizni, és elkezdett arra gondolni, hogy rettenetes hiányérzete van. Ekkor még nem tudta, hogy miért, de egész pontosan a reggeli végén leesett neki. Kissé zavartan ment vissza a Hollóhát klubhelyiségébe, szinte csak a lába vitte arra, agyban teljesen máshol járt. Ugyanis Luna szelleme eltűnt. Nem találkozott vele, pedig reggel ott kellett volna lennie a szobájában. De nem volt. És nem is akart előjönni. Zavartan a hajába túrt, és egyből a legrosszabb lehetőség jutott az eszébe. Mi van továbbjutott? Ettől egyből erőt vett rajta a depresszió. Felment a hálóköréletébe és előkotorta a zenelejátszóját. Elméletileg semmilyen elektronikai eszköz nem működhetett a kastélyban, de a régi mp3-lejátszó ez alól valamiért kivétel volt, és működött. Rettenetes régen hallott ritmusok csendültek fel a fülében, amelyektől egy kissé lenyugodott. Viszont ez a nyugodtság egyáltalán nem tartott sokáig. Hamarosan újra eszébe jutottak a sötét gondolatai. Felállt, kiment a klubhelyiségéből egyenesen az udvarra. A terve, mi szerint jó alaposan kiszellőzteti a fejét, nem jött be, ugyanis rövid idő elteltével kövér esőcseppek kezdtek hullani az égből és néhány másodperc múlva egy villám keresztezte a szürke felhőket. Nagy csattanással vágott be valahova a közelbe, de ez őt ekkor nem tudta érdekelni. Kint sétált az esőben. Ő, a sötét gondolatai és a vihar. Csak ezek voltak az udvaron. Nem tudta, mennyi időt töltött az esőben sétálva, perceket vagy órákat. Csak azt tudta, hogy az eső teljesen átáztatta mindenét. Barna haja nedvesen lógott a szemébe, de lusta volt kisöpörni onnan. Pólója vizesen tapadt a testéhez, és minden egyes percben megremegett, amikor egy hideg vízcsepp végigfutott a hátán. Egyedül a bakancsa nem ázott be. (:D) Egyszer csak feltámadt a szél, és már hideg permetkén spriccelte az arcába a jéghideggé váló esőcseppeket. Egyre több villám cikázott végig az égen, ahogy az ő fejében is cikáztak a gondolatok. Jók és rosszak egyaránt. Időérzékét teljesen elveszítette, csak a delet jelző harangszó mozdította ki gondolataiból. Most már ideje volt bemenni.
Ahogy belökte maga előtt a nagy tölgyfaajtót, hirtelen megcsapta a kastélyból jövő meleg és rádöbbent, hogy fázik. Egy pálcaintéssel megszárította magát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felrohant a lépcsőn és meg sem állt a könyvtárig. Alig volt egy-két ember ott. Hátravonult a leghátsó könyvespolcsorokig, amit már alig világított meg a lámpa fénye. Élete szerelme úgyis elhagyta, mi értelme így az életének? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok vezérelték. Előrántotta a pálcáját és odavarázsolt egy kést. Egyszerűbb lett volna elintéznie egy Sectumsempra-val, de úgy gondolta, az úgy túl egyszerű. Önkezével fog véget vetni most már értelmetlen életének. Ha Luna tényleg továbblépett, csak a túlvilágon fogja újra látni, és ő még az életét is feláldozná, hogy a lánnyal lehessen. Erőtlenül végighúzta a kést az alkarján, de csak egy vékony piros csík maradt a helyén. Majd még háromszor megismételte a mozdulatot, egyre erősebben, eltökéltebben, határozottabban és persze mélyebben. A sebből előbuggyant karmazsinvörös vére, és végigfogyott a tenyerén, az ujjain majd a földre csepegett. A padlón egyre nagyobb lett a vértócsa, és a fiú először térdre esett. Forgott vele a világ és érezte, hogy az élet egyre jobban elhagyja. Magától a hátára feküdt, a plafont bámulta, kezeit a szeme elé tartotta. Haja helyenként véres lett, és pólóját is átitatta már a sok vér. Egyre jobban szédült, lassanként már remegett is. Lecsukta sötétbarna szemeit, csak a lány arcát látta maga előtt. Csendben várta a saját halálát. Nem sziszegett, nem jajgatott, senkinek nem beszélt a problémájáról. Csak csendben, csaj halkan, hogy senki meg ne hallja. Úgy gondolta, hogy itt a vég. Tiszta szívtől ezt akarta, nem akart már élni. Értelmét vesztette. Hiányzik...-mondta suttogva és sóhajtott egyet- Hiányzik a
másik felem.-fejezte be a mondatot magának és egy kósza könnycsepp gurult végig az arcán.
Újabb csalódás miatt jött eddig? Ennek véget kell vetnie...
Egyszer csak lábdobogást hallott, majd könyvek puffanása törte meg békés csöndjét. Mégis ki a .... jár erre ilyenkor? Kinyitotta a szemét és egy hosszú barna hajtömeggel találta szembe magát. Gondolatban átkozta magát, hogy egy ilyen "gyakran látogatott" helyet választott, de már nem tehetett semmit.
-Mi a francot csinálsz? Megvesztél?-kiált rá a lány.
[Folytatása következik.]